Volt egyszer, hol nem volt, Talán igaz se volt, De ha nem lett volna az, Mármint a mese igaz, Nem állna itt, nem igaz?

Réges-régen, amikor még állatok is uralkodhattak és lehet­tek nemesemberré itt a földön, élt egyszer egy ifjú, büszke és szép oroszlán s mivel fejedelmi vérből származott, őt választották urukká a szelíd és vad állatok. így lett az oroszlán az állatok királya.

Amikor aztán egyszer az orosz­lán-király neszét vette, hogy az állatok nem élnek egymással békében és egyetértésben, hanem az erősek kirabolják a gyengéket, s méghozzá anélkül, hogy erre engedélyt kérnének tőle, elhatároz­ta, hogy tanácskozásra hívja össze valamennyi alattvalóját és tudtukra adja kifejezett kívánságát az efféle rossz szokások megváltoz­tatásáról a jövőben. Rögtön ki is hirdettette mindenütt az összes állatra vonatkozó szigorú paran­csát, hogy ettől kezdve minden­kinek őrködnie kell a béke és egyetértés felett és hogy senkinek se görbülhet meg haja szála sem az uralkodó tudta és parancsa nélkül. Egyúttal megparancsolta egész népének, hogy mindenki jelenjen meg a királyi udvarban. Özönlött is erre mindenünnen a sokféle állat: madarak, szelíd és ragadozó állatok, kicsik és nagyok és meghajoltak szépen mind a király előtt, hogy szívük mélyéből mond­janak hálás köszönetet neki bölcs parancsáért. Ám amikor a birodalom összes főméltóságai egybegyűltek már a királyi udvar­ban, hogy összeüljenek és tanácskozzanak, egyszerre csak elterjedt a hír, hogy az ország nagyjai közül hiányzik még valaki, akinek azonban eltökélt szándéka, hogy a király előtt semmi pénzért meg nem jelenik. Ez pedig Ravaszdi és Csalavári Csalavér róka koma őnagysága volt: egy ravasz, minden hájjal meg­kent fickó. Mindnyájan nagyon jól tudták, miért nem merészelt őkelme az uralkodó színe elé járulni, mindenütt ismerték ugyan­is számtalan gaztettét, hisz' állandóan megszegte a királyi paran­csokat, sőt egyáltalán nem is törődött azokkal. Valóban, Bor­zason, a királyi kamarás borzon kívül, aki hűséges rokona volt.

Minden állat panaszt emelt ellene a királynál. Elsőnek Ordas úr, a helytartó farkas emelkedett szólásra és büntetést követelt a sok elhangzott ócsárlás fejében, amivel Ravaszdi koma felesé­gét és gyermekeit illetni merészelte. Ezután egyenként panasszal járultak a király elé Csahos, a nemes juhászkutya — királyi apród —, majd Tapsifüles, az étekfogó mester. Hosszúfül, a sza­már, ordított a leghangosabban és legértelmetlenebbül, őt az együgyűbb állatok választották képviselőjükké. Miután mindenki előadta baját és panaszát, Borzas, a királyi kamarás — mint hü ro­kon— éppen okos szavakkal mentegetni kezdte unokaöccsét s már nem sok híja volt, hogy megmentette a büntetéstől róka komát, midőn felborzolt tollazattal és dagadt tarajjal hirtelen a gyüle­kezetbe rontott Kukurikú, a kakas és nagytekintélyű királyi pecsét-őr és hangos szóval hirdette mindenki előtt, hogy a Ravaszdi meggyilkolta fiacskáját és kislányát. „Királyom” — kiáltotta sze­gény Kukurikú — „én vagyok a kakasok között a legszeren­csétlenebb! Tégy hát igazságot! Kotkodács anyó, a feleségem, sok gyönyörű kiscsibét költött és valamennyien boldogan és békességben éldegéltünk derék juhászkutyák védelmében.

De egy napon megjelent baromfiudvarunkban Csalavári Csalavér, a róka, barátcsuhába bújva s úgy tett, mintha éppen tanulgatná Fenséged parancsát, hogy betéve tudja és mindig emlékezetében tarthassa. Mi, szegény szerencsétlenek, lépre mentünk, látva   képmutató ruházatát. Legyűrtük tőle való félelmünket és elhagytuk a védel­met nyújtó udvart, hogy szabadon kószáljunk a kerítés mentén — igen, még a gazba is bemerészkedtünk, messze hű őrzőinktől. Amikor aztán az álnok szörnyeteg védtelenül látott minket, rárontott — ó, faj — gyermekeimre és annyit fojtott meg közülük,

amennyit csak elért.”

„Idenézz, királyom, itt fekszik királyi fen­séged lábai előtt Kapirka, legkedvesebb leányom, és én, fenséges Uram, könnyekkel szememben kérek Tőled igazságot!”

A király egészen oda volt a bánattól és szomorúságtól, és attól fogva nem hitt már a borz védőbeszédének. Azonnal elküldte fővezérét, Talpast, a medvét, aki a legelőkelőbb nemesemberek egyike volt az udvarnál, hogy akár szépszerével, akár erőszakkal, de azonnal kerítse elő a bűnös rókát. Igenám, de Ravaszdi koma túljárt Talpas, a medve eszén. Igen szép fogadtatásban

részesítette és szentül megígérte, hogy követni fogja, mielőtt azon­ban útra keltek volna, róka koma felajánlotta Talpasnak, hogy mutat neki egy helyet, ahol — így mondotta — igen sok lépes mézet lehet találni, amit a medvék tudvalévően roppantul kedvel­nek. Útközben azonban — a róka által jól ismert helyen — Csalavári mester meglökte a medvét, az elesett és egyszeriben csapdában találta a lábát.

A róka meg fel-alá szaladgálva kaca­gott csak rajta és folyton ezt kiáltozta kitörő  vidámsággal:

Medve koma, táncolj csak, Lépes mézzel megfogtak!

Sok üggyel-bajjal és fáradsággal szabadulhatott csak meg a medve a csapdából, mert amikor a közelben lakó parasztok elősiettek, hogy agyonüssék, ott kellett hagynia nekik fél bundáját és egészében a farkát — látjátok, gyerekek, azóta nincs a medvének farka. így aztán Talpas fővezér megnyúzva, sántítva és szégyenkezve tért meg a királyi udvarba.

A király rettentő haragra gerjedt és azonnal elküldte Miaut, a kandúrt, aki híres volt ügyességéről, hogy minden áron kerítse elő a rókát, ám ez a követ sem úszta meg simán, Ravaszdi koma ezt is becsapta. Szép szavakkal dicsérte, bókokkal illette a „kiváló vadászt”, hogy büszkeségére hasson, majd egy sötét kamrába

csalta egeret és patkányt fogni, ahol az emberek — s ezt a ravasz róka jól tudta — hurkot helyeztek el nyestek s egyéb kártevők ellen. Szegény kandúr rögtön bele is esett a csapdába ; rémülten nyávogott a fájdalomtól és a félelemtől, miközben Csalavári úr kívülről verte a raktár falát mancsával és hangosan nevetve így kiáltozott:

Nosza rajta kis barátom, Nem kell már egérpástétom ?

Miau udvarnagy is megkapta a maga verésadagját, mint unoka­bátyja, a medve, és csúfosan elagyabugyálva, behúzott farokkal tért vissza az udvarba. Ekkor az állatok egyöntetűen elhatá­rozták, hogy Csalavári Csalavért halálra ítélik, mert nem törő­dik a királyi parancsokkal és az állatbirodalom követeit is meg­csúfolta.

Csak Borzas, a királyi kamarás kérte könyörögve, hadd idézzék meg harmadszor is atyafiát és maga ajánlkozott rá, hogy a bűnöst a király elé vezeti. Amidőn a róka hű barátját, a borzot látta jönni s az feltárta előtte a helyzet komolyságát, nevetett csak, de belátta, hogy mégiscsak az lesz a leghelyesebb, ha engedel­meskedik és megjelenik a király színe előtt. Minél közelebb jutottak azonban a királyi udvarhoz, annál gondterheltebb lett őkelme, kiváltképpen, amikor meglátta, mennyi állat tolakszik előbbre, hogy érkeztét lássa. Ennek ellenére csak lépkedett továbbra is a koma és tisztelettudóan, alázatosan hajolt meg az uralkodó előtt, akinek azonban esze ágában sem volt meg­bocsátani. A róka részletesen elbeszélte, mit követett el Talpas fővezérrel és Miau udvarnaggyal szemben és késznek mutat­kozott, hogy mindezért akár a legszigorúbb büntetést is magára vállalja.

Ekkor sorra előléptek panaszosai, élükön Hosszúfüllel, a szamárral, hírneves képviselőjükkel. Bár ez utóbbi igen sokat és hangosan kiabált, Ravaszdi koma mégis olyan ügyesen véde­kezett, hogy a tanácsülés több tagja nem bánta volna már, ha ép bőrrel ússza meg a tárgyalást. Ezután azonban szörnyűséges rémtetteire is fény derült, úgyhogy a bírák egyhangúlag kötél általi halálra ítélték. No erre azonban már a róka egész pere­puttya nyomban elhagyta az udvart. A királynak nem nagyon volt ez ínyére,

mert a komának számtalan rokona és barátja volt az udvarnál, mégpedig csupa nagytekintélyű, bőkezűségük­ről híres állatok. Még Ordas, a farkas, Talpas, a medve és

Miau, a kandúr sem nagyon mertek az ítélet végrehajtásához hozzáfogni.

Ravaszdi mester azonban, aki nyomban átlátott a szitán, titokban mulatott bíráin és töprengeni kezdett magában, hogy is menthetné meg a bőrét. Amikor a kötelet a nyakára tették, hogy felakasszák, engedélyt kért rá, hogy halála előtt minden bűnét nyilvánosan meggyónhassa. Meg is kapta. A ravasz Csalavér erre várt csak!

Bevallotta minden elkövetett gaztettét, mondókájába azonban ügyesen beleszőtte azt is, hogy lopott kincsei vannak — pénz és drágakövek. Ezekre — úgymond — úgy sikerült szert tennie, hogy a lopással egy király elleni össze­esküvést hiúsított meg.

Midőn a királyné e szavakat hallotta, azon kívánságának adott kifejezést, hogy erről a dologról többet szeretne tudni s rábeszélte a férjét, engedje meg a rókának, hogy még részletesebben mesélhessen el újból mindent.

Ra­vaszdi koma úgy tett, mintha mélységes megbánás és szo­morúság vett volna erőt rajta és hosszú történetet adott elő egy összeesküvésről, melyet egyszer régen Talpas, a medve, Ordas, a farkas és Miau udvarnagy, a kandúr, közösen eszeltek ki, hogy az oroszlánt, az állatok királyát elűzzék a trónról és Talpast, a medvét ültessék a helyébe. Hogy kitalált vádaskodását hihe­tővé tegye, azt is hozzáfűzte még, hogy saját megboldogult apja is belekeveredett ebbe az összeesküvésbe Borzas kamarással együtt. Bizonygatta, hogy a sok kincset a királyi katonák, őrök és testőrök megvesztegetésére használták volna^fel az összeesküvők, hogy megnyerjék őket a maguk számára. O azonban, Ravaszdi és Csalavári Csalavér ellopta a kincseket, elrejtette és ezáltal megmentette a király életét. A király és a királyné — akik éle­tükben először hallottak ilyesmiről — mindenekelőtt arra gon­doltak, hogyan lehetne a kincset megkaparintaniuk s azt szerették volna tudni, hol a hely, ahová róka koma a drágaságokat rejtette. A ravasz róka most már elérkezettnek látta az időt, hogy szabadon­ bocsátásáról alkudozzék s ezért ígéretet tett a királyi párnak, hogy felfedi előttük a rejtekhelyet, ha megkegyelmeznek neki. A király habozott még, de a királyné határozottan követelte, hogy a róka kegyelmet kapjon, s a király kénytelen-kelletlen engedett is neje óhajának. A róka erre csak annyit mondott, hogy a kincs egy kút közelében, egy teljesen elhagyatott erdő kellős közepén van elrejtve. A király azonban nem akart hinni ennek a szokatlan hangzású mesének, mire a róka szegény Tapsi­füles étekfogó mestert szólította fel tanúskodásra, aki félelemtől remegve hagyta rá, hogy valóban, messze távol van egy ilyen erdő. Alig hihető, de a király megelégedett ezzel a bizonyítékkal.

Legszívesebben ő maga ment volna mindjárt Ravaszdi komával az erdőbe, de róka, aki ismét aljas árulást tervezett, engedélyt kért, hogy először is kolostorba vonulhasson, mert fogadalmat tett, hogy imádkozni fog a bűnbocsánatért. A király erre nem tehetett ellenvetést. Mindenesetre börtönbe vettette Talpas fővezért és Ordas helytartót, miközben Okos úr, a kos — aki udvari kápláni méltóságot viselt — áldását adta Csalavári koma útjára. Ezután megszövegezték a végső határozatot, miszerint az egész királyi udvar egyelőre meghatározott helyen fog a rókával útközben találkozni és Csalavári mester útra kelt.

Hogy útközben ne unatkozzék — úgymond — megkérte Okost, a kost és Tapsi­füles étekfogó mestert, hogy kísérjék el, nem bánja, ha csak egy darabon is. Mikor Ravaszdi koma lakosztályának közelébe értek,

a róka ügyesen úgy rendezte a dolgot, hogy kísérői elváljanak egymástól. Akkor aztán szegény nyúl útjába állt és kitekerte a nyakát. Alighogy a róka övéivel együtt felfalta a szegény becsü­letes nyúl húsát, megjött a kos és útitársát kereste. Csalavári koma azt mondotta neki, hogy az étekfogó mester bemászott a kemencébe egy kis zavartalan pihenésre, mert nagyon elfáradt útközben, majd nyomban hozzátette: „Jól figyelj, Okos bátyám, azonnal vissza kell térned a királyhoz, hogy egy igen fontos levelet és ezt az ajándékcsomagot átadd neki. Tekintélyed nagymértékben fog növekedni az udvar előtt és a király gazdagon fog megjutalmazni, ha az ajándékot a lehető legrövidebb úton juttatod el hozzá.” Amikor az ostoba kos meghallotta ezt, örö­mében ugrálni kezdett és boldogságban úszva csóválta a farkát, miközben Csalavári koma és Rókáné asszony a kis rókákkal együtt ágyaikon kényelmesen elnyújtózva, csodálkozva szemlélték, milyen vidám és mókás táncot rop. Ezután az agyafúrt róka a kos nyakába kötötte a lemészárolt és felfalt nyúl bőrét rejtő zsákot, majd sietésre nógatta Okos urat. Képzelhetitek a király haragját, midőn megoldotta az „írást és ajándékot” tartal­mazó zsákot és meglátta benne szegény nyuszi irháját. Ekkor kezdett csak derengeni a király előtt, hogy a Ravaszdi őt is becsapta. Azonnal szabadon bocsáttatta hát Talpas fővezért és Ordast, helytartóját a fogságból, de Okos tisztelendő urat, a kost, látni sem akarta többé és egyszer s mindenkorra a farkasra bízta ezért. Az meg is oltalmazta őt a maga módján, tudniillik fel­falta.—Azóta nem biztos a kos és a bárányok élete a farka­soktól.— Ezután nagy ünnepélyt rendezett a király, hogy meg­békítse Ordast és Talpast, kikkel szemben igazságtalanul járt el.

Még az ünnepség tartama alatt újabb hírek érkeztek azonban róka koma legfrissebb gaztetteiről. Soha nem látott haragra gerjedt a király és elhatározta, hogy akár egész hadseregét igénybe veszi, de végre megsemmisíti ezt a vakmerő árulót. Igenám, de Borzas, a kamarás, őkelme mindvégig hü atyafia, azon nyomban figyelmeztette a rókát a veszedelemre és azt a tanácsot adta neki, hogy rögvest jöjjön az udvarba s maga hárítsa el az újabb váda­kat. Csalavári mester hagyta magát meggyőzni és elment, Borzas pedig a királyhoz fordult, hogy kieszközölje unokaöccse, a róka fogadását. A király késznek mutatkozott a gonosztevő meghall­gatására. Az meg is jelent az udvarnál, hetykén, arcátlanul közeledett a trónhoz, de aztán—az összes állatok jelenlétében — térdre hullt a király előtt. Komoran vetette szemére a király, hogy orvul megölte hű szolgáját, Tapsifüles étekfogó mestert, és hogy káplánjának, Okos kosnak a halálát is közvetve neki kö­szönheti, pedig milyen szépen tudott szegény a kántori székben énekelni. A róka képmutató szavakkal felelt és úgy tett, mintha mélységesen sajnálkozna a történteken, egyúttal azonban rop­pantul csodálkozott is azon, amit hallott és nem átallotta azt állítani, hogy nem ő, hanem a kos ölte meg a nyulat, hogy elve­hesse tőle a gazdag ajándékot, amit ő maga bízott a hűséges étekfogó mesterre, hogy a lehető leghamarabb kerüljön Őfelsége, a király kezébe. A király már szinte undorodott a való tények­nek örökös elferdítésétől, nem ismerte ki magát többé a hazugságok szövevényében, ezért aztán rosszkedvűen felugrott és elment vadászni. Nemeseire bízta, hogy a rókával tegyenek belátásuk szerint.

Őkelme bezzeg nem vesztette el hidegvérét: eszébe jutott, hogy felkeresi régi ismerősét, az idős Méhné gazdasszonyt és segít­ségül hívja. Méhné asszony a királyné szolgálatában állott, lek­várokat főzött és szemverés ellen tudott mindenféle hatásos varázsigét. Nos, a méhecske nap mint nap mondott néhány jó szót királyasszonya fülébe róka koma érdekében, hogy ne tör­ténjék semmi baja. Majd a róka elrejtette drágakövekre fordí­totta a szót, dicsérte szépségüket, ahogy csak tudta és biztosította róla a királynőt, hogy senki más meg nem lelheti e köveket, csak a róka, és hogy a koma egészen biztosan el is hozná számára az ékszereket, ha kiszabadulna a börtönből.

Barátai útján fülébe jutott a királynak a ravasz róka más híresztelése is, az, hogy néhai atyja milyen nagy szolgálatokat tett az államnak, majd azt követelte a Ravaszdi, hogy vádolói kézenfekvő bizo­nyítékokkal támasszák alá ellene emelt vádjaikat. És hogy a sok bonyodalomból mielőbb kiutat leljen, azt javasolta, hogy a közte és ellenlábasai között fennforgó viszálykodásnak igazságos párbaj vessen véget. Az idő tájt az volt a szokás és a törvény, hogy minden peres ügyet, civódást vagy viszályt el lehetett intézni párbaj útján; az ellenfelek birokra keltek és amelyik győzött a kettő közül, annak lett igaza.

Róka koma ötlete így aztán helyeslésre talált és Ordas, a farkas erősködött, hogy csak ő lehet az, senki más, aki megkezdi a harcot a róka ellen. Ravaszdink azonban jól tudta, hogy Ordas erősebb nála, ezért különféle kifogásokkal igyekezett kibúvót találni a küzdelem alól, de minden hiába volt, a farkas túlságosan el volt keseredve a vele szemben elkövetett sok gazság miatt, semhogy elállt volna szándékától. A határozat megszületett: vég­sőkig menő harcot kell vívniuk egymással. A küzdelem színhelyéül a királyi gazdaság kerek karámját jelölték ki.

Másnap, miután a róka jól kialudta magát és reggel alaposan nekilátott az evésnek és a küzdőtérre lépett, bundája síkos és csuszamlós volt, mert egész testét olajjal kente be.

Ezt Méhné gazdasszony ajánlotta neki, aki mindenféle boszorkánysághoz értett és aki varázsigével is hozzá akarta segíteni, hogy ellenfelét legyőzze. A farkas és a róka felálltak egymással szemben, a többi állat pedig, kicsinyek és nagyok egyaránt, mind összesereglettek a karám körül, hogy megbűvölten bámulják a küzdő hősöket.

A róka bozontos farkát pajzs gyanánt rögtön fel s alá kezdte lengetni és menekülése közben mindig port pergetett a farkas szemébe, úgyhogy az végül is már egyáltalán nem látott. Ekkor a róka gyorsan rávetette magát, hogy megfojtsa és szétmorzsolja a torkát, de a farkas összeszedve minden erejét, egyetlen lökéssel földre penderítette a rókát, lábával szorosan lefogta és man­csába vájta a fogát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés